Heterotrófok Mexikó csendes-óceáni partvidékén

Na, de először az autotófokról mégis.

Mexikónak ez a vidéke mindenképpen sajátos arcú. Hivatalosan trópusi éghajlatú vidéknek számít, a növényzet azonban sokszor jobban hasonlít az erdős szavannához. Nagyon sok a lombhullató fa - amelyek épp most, a száraznak nevezett évszakban kopaszak -, valamint lépten-nyomon van valami kaktusz, amin egyébként nem kell csodálkozni: Mexikóban található a legtöbb faj és a legtöbb egyed is belőlük. Na, persze, tényleg nincs ebben meglepő: elég sok az agaveültetvény, habár, mint kiderült, itt általában nem divat az otthoni pálinka-, pontosabban tequila- vagy mezcalfőzés, pedig Orbán Viktor biztos itt is megengedné. Amúgy se látom a helyi lakosokat borzasztó módon tequilázni vagy ilyesmi, na, persze, lehet, hogy csak bujdokolnak előlem ilyenkor (ugyan ez már kemény heterotróf téma, át is kell rája térnem).

Egy bácsi azonban nem bujdokolt cseppet sem, de ez már az Emiliano Zapata--Cihuatlán meccsen történt. Tudom, most többen csodálkoznak, de nem volt mit tenni: ha egy focimeccs kellett hozzá, hogy elvegyüljek, hát akkor nem voltam rest. A foci itt, persze, ugyanolyan népszerű, mint Magyarban, azzal a különbséggel, hogy a helyi szurkolóknak nincsen semmi okuk szomorúan emlékezni az 1986-os eseményekre...

A meccsre Crescencio hívott meg, akit a faluban mindenki úgy hív, hogy Csicsó (nem tudom, hogyan lenne érdemes leírni). A falut meg Emiliano Zapatának hívják, de 50 km-es körzetben még két másik falut hívnak így, és egyébként is nagy szeretettel vannak személyekről elnevezve a települések, és nem járul hozzájuk, hogy ciudad vagy -grád vagy -város, hanem csak így vannak, per se. Végre egy hely, ahol az irányítószámnak van jelentősége. Nagyon izgultam, hogy ne legyen komoly a focimeccs, és szerencsére szó sem volt semmi ilyesmiről, lényegében egy pocakosöregfiúk-mérkőzésen vehettem részt (mozgószabály!) - ha jól értettem azért, mert a mezt és így tovább ki is kell fizetni, és a focipotens fiatalok erre nem képesek. Oder algo. (algo = valami; itt jegyzem meg, hogy hihetetlen ez a spanyol nyelv: elevei angoltudással és kábé egy év rendes munkával tökéletesen elsajátítható, és nemcsak a szókincs, a nyelvtan is; csak egy példa: a kérdő értelmű mellékmondatot ugyanúgy a 'ha' jelentésű szóval kapcsolják: if/si -- unmöglichkeit! Mégiscsak jó, hogy 1066-ban elfoglalták az angolokat a franciák!)

A mérkőzés teljesen rendes falusi focipályán  de. tíz órakor kezdődött, és rettenetes sörivásban folytatódott, minden magyar falusi vendéglátást megszégyenítő módon: még csak a 3/4-énél jártam az üvegnek, amikor már  rám tukmálták a következőt, úgyhogy mire vége lett a meccsnek (2-2, összesítésben a zapataiak nyertek -- ja, persze ezek a falunevű személyek mind nemzeti hősök, és ténylegesen több száz falut neveztek már el róla, valamint vannak zapatisták is, akik az elnyomott indiánokért meg csak úgy harcolnak, na, de nem lehet mindent egyszerre), már egész virágos hangulatban voltunk, és még csak akkor jött az igazi mulatozás. Szerencsére azért ehettem valami halsalátaszerű dolgot is, ami isteni volt, pedig én rendesen utálom az ilyesmit (ja, itt jegyzem meg, hogy a hotel, ahol lakunk, a legrosszabb menzákat megszégyenítő moslékot ad nekünk jórészt, ami egy, a konyhájára különösen büszke országban több, mint elfogadhatatlan; nem véletlen hát, hogyha valahol máshol ehetek, egészen transzba esem), mert aztán kettőzött erővel folytatódott az ivászat, egész kartonok jöttek, de aztán érdekes módon még a fejem se fájt, és igazán részeg se lettem, a gyomrom sem akart szétdurranni.

Tudjátok, hogy nem vagyok egy közösségi ember, de igazán magával ragadott az emberek együttese. Borzasztóan kedvesek és közvetlenek voltak, meghívtak a következő meccsre, barátkoztam - ja, és nők is voltak, abszolút, és ők is ittak rendesen -, közben megtekintettem, hogyan szerveznek, hogyan gyűjtenek pénzt dolgokra, hogyan vitatkoznak és röhögnek (a felét-harmadát talán értettem is) és így tovább. Mostanában kedvelt kifejezés a flow - na, hát, ez is egy flow volt, lényegében megfejthetetlen és kimondhatatlan közösségi flow, mert komolyság és a komolytalanság számomra egyelőre szavakba önthetetlen egyvelege volt. (Lehet, hogy nem is kell ezt sehová önteni.) Nem valamiféle romantikus közösségfelfogás alapján egyébiránt, hiszen megtudhattam, hogy bőven vannak itt mismásolók, hazudozók, ingyenélők és szétesettek is (pl. egy bácsi már eleve részegen jött, az ötödik percben már horkolt, levélből kis csészét készítettek az ölébe, mert a nyála a csorgott; a végére felébredt, és örömmel vette tudomásul az eredményt, majd újra inni kezdett) - ám az érzések és érzelmek szégyenlősködés nélküli kimondása úgy, hogy a humor vagy az irónia mégsem hiányzott belőle, egyszerűen ellenállhatatlan volt.

Ennek megfelelően a focifotózás lényegében elmaradt - vagy benne van az ember, vagy kívüle, és nem is nagyon akartam kijönni belőle.

Na, majd írok még erről, mert Barra de Navidadban vasárnap lesz valami döntő, és aztán Zapatában nagy fiesta lesz, Csicsóékhoz is hivatalos vagyok, nagyon boldog lettem, hogy egy kicsit maguk közé fogadnak a helyi emberek.

***

Most pedig jöjjenek a másféle heterotrófok.

Először is a tengeri teknősök, akiket itt nagyon mentegetnek. Tudniillik, ugye, a mamák leteszik a tojásaikat a homokba, és a kis teknősök ilyentájt kelnek ki ezen a partvidéken. Mondhatnám ez ennek a vidéknek a legfőbb állatattrakciója. A legtöbb kisteknőst azonban a számtalan madarak föleszegetik már az első, tengerbe vezető útjukon, ezért itt különféle természetcsaló technikát eszeltek ki. Az - állítólag - hagyományos módszer a napokig tartó fiesta, amelyet a tengerparton tartanak, hogy a zajjal elriasszák a madarakat. Itt ennek nyoma sincs, sokkal egyszerűbb és halkabb módszer, hogy az aranyos biztonsági őrök összeszedegetik a tojásokat, amelyek egy rácsos izében kelnek ki, aztán a teknősfiókákat jó pár óráig egy vizeskádban tartják, majd késő éjjel engedik be a vízbe, amikor a madarak aluszkálnak. Ezek a párórás kisteknősök amúgy tökéletesen kemények már ekkor is, és meg is foghattuk őket, bár csak óvatosan. Ilyenkor a kis lábacskáikkal idegesen kalimpálnak. (Ja, itt jegyzem meg, hogy a rám és az oroszokra is jellemző megszállott becézgetés még a latin-amerikaikra is jellemző, én már el is kápráztatom őket a saját leleményeimmel, mint pl. picipocito, pocitotito és így tovább.)

Ezen a képen Gabriel keze látható, valamint egy fullánkjától megfosztott sárga skorpió. Viszonylag veszélyes, de csak viszonylag. Gabriel alkohol teszi, és aztán ezzel az alkohollal reumás megbetegedéseket kezelgetnek - l. még méhszúrás.

Ezt a pókot az út mentén lőttem. Nincs semmi különös története, de viszonylag sok van itt belőle - habár skorpióból összehasonlíthatatlanul több.

A keselyűk itt nagyon nagy mennyiségben fordulnak elő - és egyáltalán nem félősek.

Habár itt sok a krokodil és a kajmán - a folyókban általában nem is szabad fürödni, csak a vízesések környékén - mégis csak távolról láttam őket. Aztán ellátogattam La Manzanillába (ami azt jelenti: a kamilla), és belefutottam egy krokodilmenedékkhelybe, ahol megtekinthettem számosat. Mint látjátok, itt aztán jó dolguk van ezeknek az állatoknak, emellett is két és fél elfogyasztatlan hal hever. Amint a fölé helyezett tábláról megtudhattam: "Pedro vagyok, ötvenéves és 500 kiló. Kérlek, ne piszkálj." Pedro kurva lusta lehet, mert a táblája alatt aludt, ám elmehetett volna a lagunába vagy máshová is, mert egész nagy ez a krokodilmenedék, de igazi nyugdíjasként ő már nem nagyon akart sehová sem menni.

Nagyon sok pelikán is van itt. Igazán nagy benyomást keltő ősmadarak, ám ami a legizgalmasabb bennük, az a vízbe csapódásuk.


Végül pedig következzék a kitudjamirejó denevérbarlangizé. Ezt az átjárót  tévedésből találtuk. Ezen a partvidéken egy különleges nyaralási stílus van terjedőben. Tehetősebb emberek kibérelnek igazi villacsodákat. Magam is láttam, mi magunk azt hittük, ez egy újabb Éden Hotel-forgatási helyszín, csak még nem ismerjük. Leginkább azért hihettük ezt, mert tele volt olyan részekkel, amelyeket csak egy díszletként tudtunk elképzelni. Tévedtünk.

Az alábbi videót feltétlenül oldalra fordított képernyővel vagy fejjel érdemes nézni - a végén aztán helyreáll a világ szintvonala:

Tenacatita titkai

Itt minden rohadt messze van. A hegyek között kanyargó, egyébként meglepően jó minőségű utakon tíz kilométereket mehet az ember, míg akár egyetlen pueblecito (falucska) is szembejön, csak a Curva peligrosa meg a No tirar basura táblákból van számtalan.

A Curva peligrosát rögtön megértettük, hogy veszélyes kanyart jelent – a helybeli sofőrjeinknek, Gabrielnek és Cresenciónak is persze a kurva volt az első szó, amelyet megtanultak, nagy örömmel. Kölcsönösen ironikus elégedettséggel tölt el minket az a nyelvi esetlegesség, hogy mindkét szintagmának érvényes és jelölt jelentése van nyelveinkben. Úgyhogy ők már egyenesen azt mondják: punta peligrosa. (Elnézést a gender studysoktól, ígérem, legközelebb lesz valami nyelvi lelelemény, amely a férfiakra vet majd rossz fényt.) A curva peligrosa feliratok nem hiába vannak jelen, hiszen az út bizonyos szakaszain szinte kerítést alkotnak azok az apró feszületek, amelyek nálunk is szokásosak, és amelyek itt persze sokkal kidolgozattabb formában vannak jelen, gyakran kiegészíti őket egy-egy apró, kutyaház méretű házacska, amelynek a funkcióját csak sejtem – sajnos, nem fényképeztem le, mint ahogy szinte semmit sem, nem tudom, miért, kijöttem a fotóskodásból.

A No tirar basura (’Ne dobd el a szemetet’) táblák jelenléte sem indokolatlan – nem is tudom, láttam-e már ennyire szemetes országútszélet, mint ezt a 200-ast: nemcsak az út szélén van szétdobálva a szemét (többször magam is láttam, ahogy röpülnek ki az autókból, menet vagy parkolás közben), hanem számos spontán és illegális szemétlerakó is található azon a harminc kilométeren, amelyet nap mint nap bejárok. Ezeknél a lerakóknál, persze, további Proxibido… stb. táblák sorakoznak, teljesen hatástalanul.

Általában itt délelőttönként dolgozom, délutánonként valamennyire ráérek, ezért valami érdekes, enyhet adó, emberi helyet kerestem, ahol, és már otthon kinéztem Tenacatitát, amiről azt írták, hogy van korallzátony és lehet snorekelezni, de van valami bibi, nagy balhé vagy mi, egy nagyvállalkozó lezárta a tengerpartot, pedig a mexikói törvények értelmében azt senki sem sajátíthatja ki stb. (mondjuk, ahogy olvastam-hallottam, ez egy jól hangzó törvény, de sokszor nevetségesen betartatlan, mert pl. egy óriásszálloda megveszi az összes földet a tengerpart körül, és csak az ő földjén keresztül lehet megközelíteni a partot, és ilyenkor általában épp a helyi lakosságot zárják ki a partról, állítólag pl. Cancún környékén a majákat).

Hosszas előkészítés, sok-sok szerencsétlenség és kínlódás, többszörös defektek, valamint a magyarokhoz kísértetiesen hasonlóan viselkedő szerelők után eljutottam Tenacatitába, amelyről azt hittem, hogy csak pár kilométer innen, de persze erről a párról is az derült ki, hogy húsz. Áthajtottam a falun, már előre láttam, hogy majd valami furcsulat jön, mert voltak egész jó minőségű falfestések ilyen szövegekkel mint pl. hogy „Viva Tenacatita! Libre…?”, érezhető volt, hogy újra közeledik a tenger, és akkor egy több méter magas szögesdrót kerítés, a hozzá tartozó dupla kerítéssel állta utamat, mögötte katonának látszó személyek és vérszomjasan ugató németjuhászok (akik már csak azért is voltak furcsák, mert itt is, mint sok más, harmadik világbéli országban a kutyák nem hogy nem ugatnak, hanem unottan alszanak az út szélén, kivéve az itt lépten-nyomon előbukkanó csivavákat, aki annak rendje és módja szerint vékony hangocskájukkal ugatgatják az embert; soha nem is gondoltam volna, hogy a csivava ténylegesen, úgymond természetesen is létező kutyafajta, pedig más magyarázat nem létezhet a csivavák hazájában, Mexikóban, habár Chihuahua innen több mint ezer kilométerre van, na, de ugye, Tenacatita meg húszra).

Ká-európában nőttem föl, jól trenírozott alattvaló vagyok, a katonákkal díszített szögesdrótkerítés látványára természetesen megfordultam, és visszaindultam, ám ekkor úgy éreztem, mégsem hagyhatom ezt ennyiben, mégis odamentem a kerítéshez, és a tőlem telhető legékesebb spanyolsággal megkérdeztem, hogy bemehetek-e a playára. A katonának látszó személy szélesen elmosolyodott, és közölte, hogy persze. Kinyitották a kaput, bemehettem, szétnéztem. Először is egy „Privát birtok” feliratú óriástáblát vettem észre, aztán, hogy az ezek szerint biztonsági őr katonák mind géppisztolyt és hozzá színben illő golyóálló mellényt viselnek (értsd: fekete), a kutyáknak pedig vannak óljaik, ahonnan tovább is szívesen kiugatnak. Ezek után kértek tőlem valami dokumentet (Mexikóban egyébként bármi jó bármire, akár egy könyvtári olvasójegyet is odaadhattam volna, de nem tudtam, hogy az kelleni fog, úgyhogy csak a jogosítványomat tudtam mutatni), felírták az adataimat, habár nem értették, felírták a rendszámomat is, megkérdezték, van-e nálam alkohol vagy kábítószer, majd mondták, hogy csak a beachet fotózhatom meg a tengert, semmi mást, és hogy nincs service, de még víz se, mondtam, hogy nem baj. És bemehettem.

Ugyanakkor nagyon büszke vagyok magamra, mert aztán később más stábtagoknak meséltem, hogy menjenek el oda, két autó is odament egymástól függetlenül, és ők visszafordultak, ahogyan én akartam eredetileg, pedig csak annyit kellett volna mondaniuk, hogy vamos a la playa. Hiába, nehezen tagadjuk meg tiltásokba oltott magyarságunkat, na!

A tengerparti sávhoz érkezve nagy romokat láttam – na, nem a prehispán időszakból, hanem kábé tavalyelőttről –, és három-négy, a távolban bóklászó embert. Óriási, kihalt partszakasz. Elindultam abba az irányba, ahol a coral beachet sejtettem, és találtam egy tipikusan olyan öblöcskét, amilyet én szeretek. Kristálytiszta tenger, amelynek a hullámait idejkorán megtörik a korallzátonyok és a szinte szabályos kör alakban elhelyezkedő szikák. Pöpec, na! Erre a helyre majdnem mindennap visszatérek, már van maszkom is. Az biztos, hogy a zátony részben halott, de azért jó része él, én nem tudom megállapítani, hogy ez 90, 50 vagy csak 20 százalékot jelent, viszont nagyon sokféle hal van, ahogy mondani szokták, a szivárvány minden színében, egycentistől harminccentisig, és ebből arra következtetek, hogy csak él ennek a nagyja, nem sokféle korallból áll egyébként, kettőt, max. hármat számoltam össze. A kedvenceim a sötétkék (vagy -lila?) gömbhalak, fehér pöttyeik vannak, és nagyon murisan közlekednek, mint egy-egy vízi helikopter, a farkuszonyukat meg a felsőt abszolút hülyén pörgetik, ránézésre csuda, hogy mennek. De mondom, még sok másféle van, igazán látványosak. Igen különbözik ez a zátony azoktól, amelyeket eddig láttam, mert egész tájakat alkotnak, föléjük lehet úszni, és tényleg egy komplett, színes világ az egész, csak vigyázni kell, mert ha az ember nem figyel, egy-egy nagyobb hullám jól odabassza a zátonyhoz, és akkor még a vér is dől.

A korallzátony

Pár hétig a sekély vízben ívtak a ráják - szó szerint egymás hegyén-hátán voltak

Két napja azonban nagyon lement a vízállás, annyira, hogy kilóg a korallok teteje. Emlékszem, ezt Thaiföldön is rendszeresen tapasztaltam. Mindennek már csak azért sincs köze az ár-apály jelenséghez, mert minden áldott nap ugyanabban az időben látogatom meg a helyet. Ko Phanganon egy hétig is eltartott ez az alacsony vízállás. Aztán egyszer csak megint fentebb volt a víz. Tudja valaki, mi ez?

A sofőrökből később – részben – kiszedtem azt is, mi ez a balhé Tenacatitában, habár kezdetben csak odáig jutottunk, hogy „problema” meg „conflicto”. Itt hadd emlékezzem meg róluk, mert kedves és segítőkész vendéglátóim ők: mindennap legalább egy órát gyakorolom velük a spanyolt (jól haladok, már a nyelvkönyv felénél tartok, és gátlástalan keveréknyelven meg egyszerűsített nyelven nyomom; ha pl. nem jut eszembe vagy nem tudom, hogy kell valamit ragozni, nem riadok vissza az „én menni falu” jellegű mondatoktól sem). Aztán a sofőrös infókat összevetettem a internetnettel, és íme a történet:

Ezen a parton, persze, volt élet korábban, voltak éttermek meg egy hotel. (Nagyon jó playa volt – mondta Gabriel –, nagyon jó volt az egyik étteremben a hal. - Na, de Gabriel szerint az a jó playa, ahol jó a kaja és van tequila meg sör. Általában véve itt mindenki így gondolkodik.) Ez így ment évtizedekig. Aztán egy Villalobos nevű nagyvállalkozó két éve közölte, hogy ő 1991-ben az egész területet megvette a jaliscói kormányzó özvegyétől, és most itt hiperszuper szállodasort fog felhúzni. (Kérdés, hogyhogy miért majdnem húsz évvel később szólt.) Kitört erre a tiltakozás, mert sok tenacatitai ember dolgozott a parton, többeknek kisebb-nagyobb vállalkozásuk is volt, ráadásul a tenacatitaiak ide jártak strandolni. Aztán minden bizonnyal az történt, hogy ez a Villalobos, aki valószínűleg egyáltalán nem rokona a zeneszerzőnek, hiszen nem is kötőjellel írja magát, megvesztegetett egy helyi bírót, aki igazat adott neki, pikk-pakk gyakorlatilag mindent leromboltak a parton, és elkerítették kerítéssel az egészet. Na, ekkor jó ideges lett mindenki, lettek tüntetések meg lázongások, és a jaliscói legfelsőbb bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú határozatot, de akkor már késő volt, mert romokban hevert minden. Azóta várják, hogy legyen érvényes döntés, addig is őrzik ezek az arcok a terepet, de strandolni – elvileg – mindenki bemehet; és a legtöbb előforduló ember helyi és nem turista, vagyis tényleg.