Tenacatita titkai

Itt minden rohadt messze van. A hegyek között kanyargó, egyébként meglepően jó minőségű utakon tíz kilométereket mehet az ember, míg akár egyetlen pueblecito (falucska) is szembejön, csak a Curva peligrosa meg a No tirar basura táblákból van számtalan.

A Curva peligrosát rögtön megértettük, hogy veszélyes kanyart jelent – a helybeli sofőrjeinknek, Gabrielnek és Cresenciónak is persze a kurva volt az első szó, amelyet megtanultak, nagy örömmel. Kölcsönösen ironikus elégedettséggel tölt el minket az a nyelvi esetlegesség, hogy mindkét szintagmának érvényes és jelölt jelentése van nyelveinkben. Úgyhogy ők már egyenesen azt mondják: punta peligrosa. (Elnézést a gender studysoktól, ígérem, legközelebb lesz valami nyelvi lelelemény, amely a férfiakra vet majd rossz fényt.) A curva peligrosa feliratok nem hiába vannak jelen, hiszen az út bizonyos szakaszain szinte kerítést alkotnak azok az apró feszületek, amelyek nálunk is szokásosak, és amelyek itt persze sokkal kidolgozattabb formában vannak jelen, gyakran kiegészíti őket egy-egy apró, kutyaház méretű házacska, amelynek a funkcióját csak sejtem – sajnos, nem fényképeztem le, mint ahogy szinte semmit sem, nem tudom, miért, kijöttem a fotóskodásból.

A No tirar basura (’Ne dobd el a szemetet’) táblák jelenléte sem indokolatlan – nem is tudom, láttam-e már ennyire szemetes országútszélet, mint ezt a 200-ast: nemcsak az út szélén van szétdobálva a szemét (többször magam is láttam, ahogy röpülnek ki az autókból, menet vagy parkolás közben), hanem számos spontán és illegális szemétlerakó is található azon a harminc kilométeren, amelyet nap mint nap bejárok. Ezeknél a lerakóknál, persze, további Proxibido… stb. táblák sorakoznak, teljesen hatástalanul.

Általában itt délelőttönként dolgozom, délutánonként valamennyire ráérek, ezért valami érdekes, enyhet adó, emberi helyet kerestem, ahol, és már otthon kinéztem Tenacatitát, amiről azt írták, hogy van korallzátony és lehet snorekelezni, de van valami bibi, nagy balhé vagy mi, egy nagyvállalkozó lezárta a tengerpartot, pedig a mexikói törvények értelmében azt senki sem sajátíthatja ki stb. (mondjuk, ahogy olvastam-hallottam, ez egy jól hangzó törvény, de sokszor nevetségesen betartatlan, mert pl. egy óriásszálloda megveszi az összes földet a tengerpart körül, és csak az ő földjén keresztül lehet megközelíteni a partot, és ilyenkor általában épp a helyi lakosságot zárják ki a partról, állítólag pl. Cancún környékén a majákat).

Hosszas előkészítés, sok-sok szerencsétlenség és kínlódás, többszörös defektek, valamint a magyarokhoz kísértetiesen hasonlóan viselkedő szerelők után eljutottam Tenacatitába, amelyről azt hittem, hogy csak pár kilométer innen, de persze erről a párról is az derült ki, hogy húsz. Áthajtottam a falun, már előre láttam, hogy majd valami furcsulat jön, mert voltak egész jó minőségű falfestések ilyen szövegekkel mint pl. hogy „Viva Tenacatita! Libre…?”, érezhető volt, hogy újra közeledik a tenger, és akkor egy több méter magas szögesdrót kerítés, a hozzá tartozó dupla kerítéssel állta utamat, mögötte katonának látszó személyek és vérszomjasan ugató németjuhászok (akik már csak azért is voltak furcsák, mert itt is, mint sok más, harmadik világbéli országban a kutyák nem hogy nem ugatnak, hanem unottan alszanak az út szélén, kivéve az itt lépten-nyomon előbukkanó csivavákat, aki annak rendje és módja szerint vékony hangocskájukkal ugatgatják az embert; soha nem is gondoltam volna, hogy a csivava ténylegesen, úgymond természetesen is létező kutyafajta, pedig más magyarázat nem létezhet a csivavák hazájában, Mexikóban, habár Chihuahua innen több mint ezer kilométerre van, na, de ugye, Tenacatita meg húszra).

Ká-európában nőttem föl, jól trenírozott alattvaló vagyok, a katonákkal díszített szögesdrótkerítés látványára természetesen megfordultam, és visszaindultam, ám ekkor úgy éreztem, mégsem hagyhatom ezt ennyiben, mégis odamentem a kerítéshez, és a tőlem telhető legékesebb spanyolsággal megkérdeztem, hogy bemehetek-e a playára. A katonának látszó személy szélesen elmosolyodott, és közölte, hogy persze. Kinyitották a kaput, bemehettem, szétnéztem. Először is egy „Privát birtok” feliratú óriástáblát vettem észre, aztán, hogy az ezek szerint biztonsági őr katonák mind géppisztolyt és hozzá színben illő golyóálló mellényt viselnek (értsd: fekete), a kutyáknak pedig vannak óljaik, ahonnan tovább is szívesen kiugatnak. Ezek után kértek tőlem valami dokumentet (Mexikóban egyébként bármi jó bármire, akár egy könyvtári olvasójegyet is odaadhattam volna, de nem tudtam, hogy az kelleni fog, úgyhogy csak a jogosítványomat tudtam mutatni), felírták az adataimat, habár nem értették, felírták a rendszámomat is, megkérdezték, van-e nálam alkohol vagy kábítószer, majd mondták, hogy csak a beachet fotózhatom meg a tengert, semmi mást, és hogy nincs service, de még víz se, mondtam, hogy nem baj. És bemehettem.

Ugyanakkor nagyon büszke vagyok magamra, mert aztán később más stábtagoknak meséltem, hogy menjenek el oda, két autó is odament egymástól függetlenül, és ők visszafordultak, ahogyan én akartam eredetileg, pedig csak annyit kellett volna mondaniuk, hogy vamos a la playa. Hiába, nehezen tagadjuk meg tiltásokba oltott magyarságunkat, na!

A tengerparti sávhoz érkezve nagy romokat láttam – na, nem a prehispán időszakból, hanem kábé tavalyelőttről –, és három-négy, a távolban bóklászó embert. Óriási, kihalt partszakasz. Elindultam abba az irányba, ahol a coral beachet sejtettem, és találtam egy tipikusan olyan öblöcskét, amilyet én szeretek. Kristálytiszta tenger, amelynek a hullámait idejkorán megtörik a korallzátonyok és a szinte szabályos kör alakban elhelyezkedő szikák. Pöpec, na! Erre a helyre majdnem mindennap visszatérek, már van maszkom is. Az biztos, hogy a zátony részben halott, de azért jó része él, én nem tudom megállapítani, hogy ez 90, 50 vagy csak 20 százalékot jelent, viszont nagyon sokféle hal van, ahogy mondani szokták, a szivárvány minden színében, egycentistől harminccentisig, és ebből arra következtetek, hogy csak él ennek a nagyja, nem sokféle korallból áll egyébként, kettőt, max. hármat számoltam össze. A kedvenceim a sötétkék (vagy -lila?) gömbhalak, fehér pöttyeik vannak, és nagyon murisan közlekednek, mint egy-egy vízi helikopter, a farkuszonyukat meg a felsőt abszolút hülyén pörgetik, ránézésre csuda, hogy mennek. De mondom, még sok másféle van, igazán látványosak. Igen különbözik ez a zátony azoktól, amelyeket eddig láttam, mert egész tájakat alkotnak, föléjük lehet úszni, és tényleg egy komplett, színes világ az egész, csak vigyázni kell, mert ha az ember nem figyel, egy-egy nagyobb hullám jól odabassza a zátonyhoz, és akkor még a vér is dől.

A korallzátony

Pár hétig a sekély vízben ívtak a ráják - szó szerint egymás hegyén-hátán voltak

Két napja azonban nagyon lement a vízállás, annyira, hogy kilóg a korallok teteje. Emlékszem, ezt Thaiföldön is rendszeresen tapasztaltam. Mindennek már csak azért sincs köze az ár-apály jelenséghez, mert minden áldott nap ugyanabban az időben látogatom meg a helyet. Ko Phanganon egy hétig is eltartott ez az alacsony vízállás. Aztán egyszer csak megint fentebb volt a víz. Tudja valaki, mi ez?

A sofőrökből később – részben – kiszedtem azt is, mi ez a balhé Tenacatitában, habár kezdetben csak odáig jutottunk, hogy „problema” meg „conflicto”. Itt hadd emlékezzem meg róluk, mert kedves és segítőkész vendéglátóim ők: mindennap legalább egy órát gyakorolom velük a spanyolt (jól haladok, már a nyelvkönyv felénél tartok, és gátlástalan keveréknyelven meg egyszerűsített nyelven nyomom; ha pl. nem jut eszembe vagy nem tudom, hogy kell valamit ragozni, nem riadok vissza az „én menni falu” jellegű mondatoktól sem). Aztán a sofőrös infókat összevetettem a internetnettel, és íme a történet:

Ezen a parton, persze, volt élet korábban, voltak éttermek meg egy hotel. (Nagyon jó playa volt – mondta Gabriel –, nagyon jó volt az egyik étteremben a hal. - Na, de Gabriel szerint az a jó playa, ahol jó a kaja és van tequila meg sör. Általában véve itt mindenki így gondolkodik.) Ez így ment évtizedekig. Aztán egy Villalobos nevű nagyvállalkozó két éve közölte, hogy ő 1991-ben az egész területet megvette a jaliscói kormányzó özvegyétől, és most itt hiperszuper szállodasort fog felhúzni. (Kérdés, hogyhogy miért majdnem húsz évvel később szólt.) Kitört erre a tiltakozás, mert sok tenacatitai ember dolgozott a parton, többeknek kisebb-nagyobb vállalkozásuk is volt, ráadásul a tenacatitaiak ide jártak strandolni. Aztán minden bizonnyal az történt, hogy ez a Villalobos, aki valószínűleg egyáltalán nem rokona a zeneszerzőnek, hiszen nem is kötőjellel írja magát, megvesztegetett egy helyi bírót, aki igazat adott neki, pikk-pakk gyakorlatilag mindent leromboltak a parton, és elkerítették kerítéssel az egészet. Na, ekkor jó ideges lett mindenki, lettek tüntetések meg lázongások, és a jaliscói legfelsőbb bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú határozatot, de akkor már késő volt, mert romokban hevert minden. Azóta várják, hogy legyen érvényes döntés, addig is őrzik ezek az arcok a terepet, de strandolni – elvileg – mindenki bemehet; és a legtöbb előforduló ember helyi és nem turista, vagyis tényleg.