Néha mégiscsak történik valami

A baromfik szeretetében osztozom a helyiekkel. Ennek első példáját ez a malequei kocsma szolgáltatta.

A második, elongált példát pedig Manzanillóban láttam, ahol a helyi munkások óriási erőfeszítéssel vágják a bokrokat valamilyen alakúra, amelyek közt előszerettel szerepelnek az aranyos tyúkocskák, kacsák, libák és egyéb fantáziamadarak.

Manzanillo ékessége

Kitisztított Mikulás Puero Vallarta-külsőn

Iguána az Iguana-öbölben

Tricikli Manzanillóban. decoración? vehículo?

A manzanillói bokornyírók egy további alkotása

Nem nemátalakítás: férfi-női fodrászat

Manzanillói utca szieszta idején

Ez egy... izé. Az biztos, hogy részben kilátó, mert föl lehet rá menni, ám hogy további részeiben micsoda, arról senki sem tudott minket felvilágosítani. Fölmerült, hogy egy ősi világítótorony (amely tűzzel működött, akár az olimpailáng-tartó) replikája. Mindenesetre bele lehet menni, belül is egy félgömb, és az embernek olyan érzése van, hogy az egyetlen ajtó mindjárt bezáródik, és kezdődik egy horrorfilm.

A sok üres tengerpart egyike. Ezen a környéken nagyon kevesen élnek ugyanis.

Pzs

Ma este közelebb kerültem a mexikói néplélek megértéséhez. A szállodai szobámat mindennap kitakarítják, s ennek a procedúrának része, hogy a takarítólány papírzsebkendőből masnit köt a papírzsebkendőcsomag tetejére. Ám ma este ez várt:

Külön felhívnám a figyelmet a tollal készített szemekre. Most akkor mit csináljak? Mibe fújjam az orrom?:)

Egy sofőrünktől tudom, hogy a hotelalkalmazottak napi 5 dollárt keresnek, és az kábé látszik, hogy parancsuralmi rendszer van, nem lennék meglepődve, ha a – természetesen nyolcórásnál jóval hosszabb műszak végén – meztelenül kellene átvonulniuk egy vizsgáló előtt, ahogyan állítólag a pénznyomda dolgozóinak, hogy nem loptak-e el valamit.

A mexikóiak nagyon szeretnek hangoskodni meg szerepelni. Itt, a szabadtéri színpadon minden este van esztrádműsor, amely állítólag folyton variálódó műsorszámokból áll, de nekem mégis mind ugyanolyannak tűnik. Minden második-harmadik este az egész szállót kikényszerítik a színpad elé, egyszerűen úgy, hogy ott rendezik meg a vacsorát – így aztán nehéz lemaradni. A show úgy kezdődik, hogy teljesen váratlanul egy rekedt hangú nő belesakálordít a mikrofonba. Amikor mindezt az első alkalommal elszenvedtem, teljesen önkéntelenül fölugrottam, és magam számára is meglepő módon káromkodássorozatban törtem ki. Azóta a káromkodás már elmarad, de még mindig fölugrom. Ezután lekapcsolják az összes villanyt, hogy az aranyszínű műanyag jelmezekben, fáklyákkal a kezükben bevonuló ókori vagy kora középkori harcosokat jobban lássuk. Elhúzzák a függönyt, ott festett operadíszletként megjelenik az egyik mexikói piramos, a harcosok pedig előtte ugrabugrálnak dobszóra. Ez még érdekes, de aztán jönnek a nagyszoknyás lányok meg a mexikói kalapos, csizmás fiúk, és ez már olyan érdekfeszítő.

Érdekes egybeesés, hogy a legelső szó, amit a spanyol könyvemben meg kellett tanulnom, a concurso (vetélkedő). Magam is egy concurso forgatásán vagyok itt, és a színpadon is a concursók a legviccesebbek – már ha van nagyszámú mexikói közönség hozzá, de egyik nap érkezett egy jó nagy csoport Guadanemtomhonnan (nem Guadalajara!), és ők megmutatták, hogy mulat itt a nép. Először szexitánc-verseny volt (az minden este van), óriási volt a lelkesedés, iszonyatos drukkolással és ordítozással, föllépett egy nyolcéves kislány is, láthatólag senki se zavartatta magát, hogy neki is szexi táncot kellett járnia. Aztán pedig „utánozzunk híres előadókat!”-verseny volt, ami lényegében egy travishow, travik nélkü, vagyis a jelentkezőknek el kellett tátogniuk és mozogniuk, az eredeti előadó stílusában, egy-egy számot. Az összes, de az összes concursón minden áldott este részt vesz Jerry, a kábé velem egyidős, nehézsorsú, amerikai fiú, akinek az egyik lába mű, kicsit Dawn-kóros, meg az egyik keze kacska. Jerry, aki maga sem egy apró teremtés, 11 (!) éve minden télen itt nyaral a másfél mázsás anyukájával, mindenkinek köszön, mindenki köszön neki is, és láthatólag perfektül érzi magát itt. A pszeudotravishow résztvevői mind mexikóiak voltak plusz Jerry. Jó volt a DJ, mert a mexikóiak csupa olyan mexikói számot untánoztak, amelyeket mi sose hallottunk, Jerry pedig Michael Jacksontól kapta a Moonwalkert. Mondanom sem kell, micsoda jelenet kerekedett, hogy a műlábú Jerry megpróbálta utánozni ezt a mozgást (egy „előtáncos” segítségével egyébiránt) – igazán a minőségek ritka keveredése volt.

Érdekességképpen elmondom, hogy itt nagyon nehéz leégni, sőt gyakorlatilag lehetetlen. Egy napon véletlenül nem kentem be magam semmivel, s végig a tűző napon voltam, és – pedig én mindig leégek először az ilyen helyeken, még bekenve is – semmi sem történt. Gyanítom, hogy ez az eddigi legészakabbi trópusi hely, ahol valaha is jártam. Kezdetben az esti és hajnali hőmérséklet meglepően és kellemetlenül hűvös volt, de már érződik a határozott melegedés.

BÚÉK

Amikor még az hittem, író vagyok vagy legalább leszek, az ilyen helyzetekre mindig azt mondtam: sosem árt egy írónak megtapasztalni – akár ezt is. Most, hogy egy ideje már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy író vagyok vagy leszek, meglehetősen zavarban vagyok a dolog mibenfelfogásával kapcsolatban. Sajnos vagy nem sajnos, azt kell látnom, hogy velem mindig mindenféle előjelű, amplítúdójú és frekvenciájú dolog történik, vagyis biztos én is felelős vagyok mindezért.

A védelmemre annyit tudok fölhozni, hogy sejtettem, hogy így lesz. Ám mégsem vetettem számot vele egész mélységében.

Kezdjük azzal, hogy ilyen hosszú és komplikált utazásban aligha vettem még részt, pedig mikor Lankán voltam, és Dubajban nyolc óra volt az átszállási idő, megfogadtam, hogy soha többé ilyet; ehhez képest a tegnapra virradó éjszakát valahol Dallas-külsőn töltöttem, egy hamísítatlan amerikai motelben, mivel nyolc óránál is többet kellett volna várnunk a mexikói csatlakozásra. Itt hívom föl mindenki figyelmét, hogy az American Airlines talán még a Wizzairnél is borzasztóbb és fapadosabb társaság, tessék alaposan fölkészülni, víz és szendvics legyen a útiszatyorban!

A múltat azonban a tenacatitai Blue Bay Los Angeles Hotel teljes mértékben eltörölte – ilyet eddig csak messziről láttam, és akkor is gyorsan elfutottam. Na, most itt fogok lakni kábé két hónapig, biztosan nagyon tanulságos lesz. Úgyhogy aki ebből a blogból akar értesülni róla, hogy milyen Mexikó, az majd csak március elejétől olvassa, mert akkor három plusz hetünk lesz valóban körbenézni az országban. A mexikói néplélek elemzése helyett majd olyan történetek lesznek, mint hogy:

Tegnap este elmentem pisilni a recepció mögötti férfivécébe, ám amint lépnék be, szemberohan velem egy gömbölyű takarítólány, és zavartan nevetgélve elrohan. Bent egy azonosíthatatlan nemzetiségű, egész nyilvánvalóan részeg középkorú férfi fogadott, arcán ördögi vigyorral, és így szólt: „Nice hands, yes? It was worth one dollar” – majd egy jót röhögött a saját viccén (mert mindenkit megnyugtatok, nem volt komoly). Aztán – németül – megkérdezte, hogy tudok-e németül, én angolul gyorsan leszögeztem, hogy egy szót se, és ekkor szerencsére egy „Good party!” kiáltással magamra hagyott.

Ezt a hotelt bárki megnézheti az Interneten, mert saját honlapja is van. Hamisítatlan amerikaikiszolgáló stílusban épült all-you-can-eat-and-drink típusú izé. Ide nem az amerikai fiatalok jönnek, hanem a kicsit idősebbek, plusz az oroszoknak külön faliújságjuk van itt, if you know what I mean – bármikor föl lehet ismerni az ebédhez viselt kisestélyijükről őket. Én igazából jobban örülnék, ha fiatalabbak jönnének, mert azok legalább jobban néznek ki, és – mint kiderült – sörivóverseny így is szokott lenni, a vizespólóverseny meg ahhoz képest lófasz. Szgorúan politically correct étteremben mondom ám.

Annyit mégis elárulok Mexikóról, hogy teljesen kitekerték az órát, és kb. fél 8–8-kor kel a nap, cserébe pedig 7 körül nyugszik le. Legalábbis így látszik. Ettől aztán mindenféle megszokott trópusi időbeosztásom fölborult, ma például véletlenül délben (értsd: napzenit környékén) ugrottam le strandolni, kénytelen is voltam hamari visszavonulót fújni – hiába már én is öregszem. Azt hiszem, a tengerparti nyaralás szerelmeseinek továbbra is Thaiföldet tudom ajánlani (ki tudja, Balira meg a hasonló helyekre eljutok-e valaha), még akkor is, ha túl sokan vannak ott, itt ugyanis csak a hullámoztatás kétes, valamint erősen halszagú gyönyöreiben lehet része az embernek a szokásos paráztató feliratok kíséretében, mint hogy underwater currents. Nagyon vicces, hogy a medencékben sokkal többen tartózkodnak, mint a tengerparton, ami a többség számára inkább csak festői díszletet jelent. Részletesen kidolgozott zászlókódokkal jelölik a vízbiztonságot, a piros peligro, vagyis veszélyes, a zöld biztonságos, a kék medúzaveszélyt jelent, ám fogadok egymilliárdba, hogy a nem rövid itt-tartózkodásom során egyetlenegyszer sem fog előfordulni, hogy a piroson kívül más zászlót is fölhúznak – igaz, ahogy én ezt látom (mert félóráig vizsgálgattam, tudniillik egyik szögből pirosnak, a másikból meg zöldnek tűnt; végül megkérdeztem egy helyi fiút, aki közölte, hogy hülyeség, nem veszélyes, csak a szikláknál), nekem mindegy is lesz.

Szerencsére akit nem érdekel a tengerparti nyaralás, az is megtalálja itt a számítását a számtalan szabadtéri színpados programban, a vízijógában- és aerobicban, a karaokéban, a nosztalgiadiszkóban és a ki tudja milyen egyébféle rettentő időtöltésben. Úgyhogy bárkinek ajánlom e helyet, aki attól tartana, hogy a parton döglés, a helyiekkel beszélgetés vagy a nézelődés önmagában nem lesz kielégítő mulatság a számára.

Nos, nem tudom, mikor folytatom a blogot, mivel attól tartok, sok olyan izgalmas, ami egyben megosztható is, nem fog itt történni velem, de majd meglátjuk.

BÚÉK!