Pzs

Ma este közelebb kerültem a mexikói néplélek megértéséhez. A szállodai szobámat mindennap kitakarítják, s ennek a procedúrának része, hogy a takarítólány papírzsebkendőből masnit köt a papírzsebkendőcsomag tetejére. Ám ma este ez várt:

Külön felhívnám a figyelmet a tollal készített szemekre. Most akkor mit csináljak? Mibe fújjam az orrom?:)

Egy sofőrünktől tudom, hogy a hotelalkalmazottak napi 5 dollárt keresnek, és az kábé látszik, hogy parancsuralmi rendszer van, nem lennék meglepődve, ha a – természetesen nyolcórásnál jóval hosszabb műszak végén – meztelenül kellene átvonulniuk egy vizsgáló előtt, ahogyan állítólag a pénznyomda dolgozóinak, hogy nem loptak-e el valamit.

A mexikóiak nagyon szeretnek hangoskodni meg szerepelni. Itt, a szabadtéri színpadon minden este van esztrádműsor, amely állítólag folyton variálódó műsorszámokból áll, de nekem mégis mind ugyanolyannak tűnik. Minden második-harmadik este az egész szállót kikényszerítik a színpad elé, egyszerűen úgy, hogy ott rendezik meg a vacsorát – így aztán nehéz lemaradni. A show úgy kezdődik, hogy teljesen váratlanul egy rekedt hangú nő belesakálordít a mikrofonba. Amikor mindezt az első alkalommal elszenvedtem, teljesen önkéntelenül fölugrottam, és magam számára is meglepő módon káromkodássorozatban törtem ki. Azóta a káromkodás már elmarad, de még mindig fölugrom. Ezután lekapcsolják az összes villanyt, hogy az aranyszínű műanyag jelmezekben, fáklyákkal a kezükben bevonuló ókori vagy kora középkori harcosokat jobban lássuk. Elhúzzák a függönyt, ott festett operadíszletként megjelenik az egyik mexikói piramos, a harcosok pedig előtte ugrabugrálnak dobszóra. Ez még érdekes, de aztán jönnek a nagyszoknyás lányok meg a mexikói kalapos, csizmás fiúk, és ez már olyan érdekfeszítő.

Érdekes egybeesés, hogy a legelső szó, amit a spanyol könyvemben meg kellett tanulnom, a concurso (vetélkedő). Magam is egy concurso forgatásán vagyok itt, és a színpadon is a concursók a legviccesebbek – már ha van nagyszámú mexikói közönség hozzá, de egyik nap érkezett egy jó nagy csoport Guadanemtomhonnan (nem Guadalajara!), és ők megmutatták, hogy mulat itt a nép. Először szexitánc-verseny volt (az minden este van), óriási volt a lelkesedés, iszonyatos drukkolással és ordítozással, föllépett egy nyolcéves kislány is, láthatólag senki se zavartatta magát, hogy neki is szexi táncot kellett járnia. Aztán pedig „utánozzunk híres előadókat!”-verseny volt, ami lényegében egy travishow, travik nélkü, vagyis a jelentkezőknek el kellett tátogniuk és mozogniuk, az eredeti előadó stílusában, egy-egy számot. Az összes, de az összes concursón minden áldott este részt vesz Jerry, a kábé velem egyidős, nehézsorsú, amerikai fiú, akinek az egyik lába mű, kicsit Dawn-kóros, meg az egyik keze kacska. Jerry, aki maga sem egy apró teremtés, 11 (!) éve minden télen itt nyaral a másfél mázsás anyukájával, mindenkinek köszön, mindenki köszön neki is, és láthatólag perfektül érzi magát itt. A pszeudotravishow résztvevői mind mexikóiak voltak plusz Jerry. Jó volt a DJ, mert a mexikóiak csupa olyan mexikói számot untánoztak, amelyeket mi sose hallottunk, Jerry pedig Michael Jacksontól kapta a Moonwalkert. Mondanom sem kell, micsoda jelenet kerekedett, hogy a műlábú Jerry megpróbálta utánozni ezt a mozgást (egy „előtáncos” segítségével egyébiránt) – igazán a minőségek ritka keveredése volt.

Érdekességképpen elmondom, hogy itt nagyon nehéz leégni, sőt gyakorlatilag lehetetlen. Egy napon véletlenül nem kentem be magam semmivel, s végig a tűző napon voltam, és – pedig én mindig leégek először az ilyen helyeken, még bekenve is – semmi sem történt. Gyanítom, hogy ez az eddigi legészakabbi trópusi hely, ahol valaha is jártam. Kezdetben az esti és hajnali hőmérséklet meglepően és kellemetlenül hűvös volt, de már érződik a határozott melegedés.