2012. április 20., péntek

A munka vége – 2012. február 29.

A legutóbbi blogbejegyzés óta persze számtalan dolog történt velem, sőt már Magyarországra is visszaérkeztem. Ám úgy döntöttem, most már csak befejezem ezt a történetet, úgyhogy most több mint két hónappal elcsúsztatva olvashatjátok az elbeszélést.

Most fél 9 van, és pár óra múlva véget a tévéműsor fölvétele, ami azt is jelenti, hogy befejeződik hosszú és nehéz tartózkodásom a Blue Bay Hotelben. Ennek örömére mára virradóra hajnali 1:52-kor kihívtam a biztonsági őröket, hogy teremtsenek rendet.

Csak hogy értsétek: Az egész Blue Bay mind a nem tudom hány száz szobájával úgy van megtervezve, hogy az összes szoba páronként összenyitható. (Csak pár VIP-szoba kivétel.) Gondolom, valaha úgy gondolták, százszámra érkeznek ide a nagycsaládos amerikai turisták, és hogy fognak örülni. Ehhez képest, ugye, nyugdíjas, kanadai favágók érkeznek, gyerek nélkül. Bár már egyszer cseréltem szobát – azóta nincs full tengeri panorámám, csak fél, de amúgy én ezzel is tökéletesen elégedett vagyok, mert így az esti show miatt, bár behallatszik, nem kell becsuknom az erkélyajtót –, ám ez részben cseberből vederbe sztorinak bizonyult. A múlt héten például, szintén hajnali kettőkor, elektromos gitározásra ébredtem. Rendesen, erősítővel stb. Na, mondom, egy éjszakát kibírok, elvégre ide mindenki nyaralni jött rajtam (rajtunk) kívül. A következő éjszakán – nem viccelek – death metalra ébredtem (legalábbis azt hiszem, nem speed metal volt…), na, ekkor már átkopogtam. Egy órára kimentek a szobából, aztán folytatták, ahol abbahagyták, de addigra már jól begyógyszereztem magam. Végül, mára virradóra, aztán a orosz brigadérokkal megerősített kanadaiak újfent fölvertek, és úgy döntöttem, hogy – bár elveimmel ellenkezik egyenruhások odahívása – csak azért is. Nem hittem benne egyébként, hogy bármit használ, de csodák-csodája már halottam is a főkanadai öblös hangját: „Neighbours… We have to go somewhere else…” – Hozzáteszem, itt több aranyosság is van biztonságiőr-tekintetben, hiszen például ők vigyáznak a teknőstojásokra és -ivadékokra, és ők is segítenek nekik először tengerre szállni.

Minden áldott este, 9-negyed tíz tájban ezzel a, maximális hangerőre tolt, zenével kezdődik meg a szabadtéri színpad műsora. Aki sokkolni akarja magát, az szintén kezdje maximális hangerővel a meghallgatását.

Amúgy is csupa áttörés itt az élet, hiszen nagy nehezen sikerült végre elesnem az ősrégi motorral is, aminek a lábtartója nem átallotta átszakítani labfejem fedőjét, úgyhogy megtekinthettem az egészet belülről is. Az ember ebbe bele se gondol, de egy lábfejben nincs sok hús vagy izom, csak csont és bőr. Na, meg ízületek. Nem hittem volna, hogy valaha lehetőségem lesz rá, de mindezt láthattam. Kár, hogy kicsit sokkban voltam, így az aranyos tenacatitai asszonyokkal nem tudtam hosszasan elbeszélgetni. Nem tudom, ha hasonló baleset érne Magyarországon, ennyire gyorsan és készségesen a segítségemre sietnének-e – „Gyorsan menj el, fiam, a patikába, és hozzál oxivizet meg jódot, de egyik lábad itt, a másik meg ott!” –, illetve ilyen szakszerűen el tudnák-e látni a sebemet, mindenesetre itt nagy együttérzésben volt részem. Később aztán vittem egy gracias-tortát, és volt nagy öröm meg minden.

Esés előtt



































Rögtön másnap aztán sor került a Zapata–Melaque öregfiúk-mérkőzésre, amelyet Zapata 2–0-ra megnyert, és így övék lett a trófea is. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mi kedves Crescenciónk, más néven Chenchónk inkább csak családi felvonulásával tett hozzá ehhez az ünnephez, sőt gyakran már úgy éreztem, hogy pont úgy focizik, ahogy én (labdaérintés minden húsz percben), de végül a fene se bánkódott emiatt, hiszen a zapataiak elhódították az egyébként meglepően óriási méretű kupát.

A focimeccs különlegességei közé tartozik, hogy öregfiúk szinten úgy játszanak, mint például a kosárlabdában, vagyis korlátozás és megállás nélkül cserélhetnek. Elva, Chencho felesége szerint egyébként rövid úton szívrohamot kapnának a középkorú apukák. A másik érdekesség, hogy tökmag és szotyi helyett sült disznóbőrt árulnak és eszegetnek. Nos, ezt még nem ettem, de később sajnos mást már igen…

Sült disznóbőr

Közepesen érdeklődő közönség

A Chenco-családdal: Jessy, Kevin, Chenco, Elva és én



































































Real Madrid-mezben (ez itt senkit sem zavar, pedig még a RM-címer is rajtuk van:)

Természetesen, ahogy Chenchóék meg is ígérték, a meccs után Zapatában, a focipályán fiestát tartottunk. Volt sör, több 3 literes tequila meg egy csomó étel, valamint recsegően hangos zene, amiből szólt ez a zene. Na, énnekem egyelőre minden tetszik, ami mexikói, ezt kivéve. Pedig nem turbofolk, de hát egész egyszerűen hallgathatatlan. Szerencsére általában nem fülsértő. A mexikóiak – itt legalábbis – úgy buliznak, hogy először is leülnek, kissé körben, és aztán isznak egy csomó sört, majd esznek egy csomót. A győzelem – nyilván már előzetes – tiszteletére láthatólag egy egész disznót levágtak, aztán az egészet úgy-ahogy fölvagdosták, és mefőzték egy óriási kondérban. Először valami fonottszerű dolgot hoztak nekem (mármint valami állatságot), hogy na ezt kóstoljam meg – hihetetlen, hogy micsoda face controlra van szüksége az embernek ilyenkor, mert hát azért utoljára ilyet akkor éreztem, amikor Ko Phanganon, a kínai újév ünnepén Jamaiéknál ennem kellett valamit, amiben több volt a korianderlevél, mint a többi összetevő összesen. Ettől függetlenül elegendő sört ihattam már, mivel azért más, hasonlóan helytelen kinézetű dolgokat csak kiettem abból a kondérból, unfortunamente (látjátok, milyen egyszerű ez a spanyol nyelv!). Inni akartam egy kis tequilát is, de sajnos nem nagyon hagyták, hogy „csak úgy” igyam, kénytelen voltam mexikói módra, vagyis a Squirt nevű, „grapefruit ízű” helyi üdítőitallal és kólával – elismerem, így tényleg könnyen iható volt, de mit tegyek, ha sose iszom ilyeneket. De ekkor már a következő fázisába lépett a buli, vagyis az emberek többsége csak ült és nézett, míg egy páran aranyosan a feleségükkel táncoltak.

Fiesta



Az egész buliban határozottan volt valami szomorú, pontosabban: melankolikus. Attól függetlenül így volt, hogy az egész egy kis költségvetésű goapartira hasonlított: két nagy hangfaltorony egy rögtönzött sátor előtt recsegve ontotta a pattogós vagy édesbús melódiákat. (Ja, ha buli, akkor itt recsegésig tolják.) Két dolog van itt, ami elviselhetetlen számomra: a taco meg a zene.

A taco úgy születik, hogy a tortillát, ami egy kukoricalisztből készült, a minéknél kisebb méretű, puha palacsinta (és nem pedig kemény, háromszög alakú, csipszméretű ropogtatnivaló – ami, persze, szintén tortilla, csak ungarisch) megtöltik valami, jellemzően húsos, izével, összetekerik, és megpirítják, vagy beteszik a mikróba, vagy meg se töltik, és úgy teszik be a mikróba, vagy papucs orrán pamutbojt – a lényeg, hogy valami áthatóan büdös, rohasztott vagy műanyagszerű kukoricaíze és -szaga van. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyáltalán nem minden magyar kollégám utálja ezt az izét, de én tényleg még a szagát is elviselhetetlennek találom.

A zene nem turbófolk, mint például DK-Ázsiában vagy É-Afrikában, mégis borzasztó. Vagy pattogós, vagy negédes, leszámítva az occasional szintit teljesen instrumentális, mégis hallgathatatlan. Egyik szám épp olyan, mint a másik, és egyes típusokból nyilvánvalóan százezer van. Minden ilyet mariachinak hívnak, attól függetlenül, hogy uniformizált öltözékű zenekarok adják-e elő, és korosztálytól, társadalmi állástól függetlenül mindenki szereti.

Visszatérve a fiestára, azt hiszem, talán itt lehetett megérezni a leginkább ennek a népnek a furcsa karakterisztikáját. Mert egyfelől tényleg van itt gondtalanság, amúgy „majd csak lesz valami” alapon, másfelől azonban tényleg társul ehhez valami mély elkeseredettség, ami nem is annyira a saját sorsra vonatkozik, mint inkább „csak úgy van”. És van egy harmadfelől is: ez pedig valamiféle ragaszkodás, szeretet, hűség – nehéz elmondani, miben is jelentkezik mindez. Mindenesetre igen jellemző történeti részlet, hogy Chencho már a munka vége előtt két héttel búcsúzkódni kezdett – „I’ll miss you guys” –, akár a gyerekek Miskin hercegtől A félkegyelműben; és azt is hiszem, hogy ez a szeretetre vagy ragaszkodásra pontos párhuzam is, mert a másikhoz való hozzáállásukban abban az értelemben van valami gyermeki, hogy a gyerek is a másikat „készen találja”. Ez alatt azt értem, hogy pl. akkor vagy a gyerek jóbarátja, ha jelen vagy, ha vele vagy. Ez az Anwesenheit elég. De két felnőtt számára ez már csak szélsőséges esetekben megfelelő – mint pl. amikor anyám haldoklott. Na, de ez talán már mégicsak túl messzire megy egy leggiero útleíráshoz képest.

Most már tényleg csak annyi időre térek vissza a fiestára, hogy sötétedés közeledtével kimentettem magam, és jókedélyben a szállásomra hajtattam – úgy éreztem, hogy most már ennél igazán nem tudok többet inni. Amikor éjjel különféle bél- és emésztési problémáim akadtak, még akkor is a túlzott alkoholfogyasztást gyanúsítottam, ám reggelre kénytelen voltam belátni, hogy óriási hiba volt abból a gyanús kondérból kieszegetni a jókora disznódarabokat (pedig volt ott valami fonatszerű belsőség is, amit azért már a szaga alapján is kihagytam). Az aranyos hotelorvoslány, aki kizárólag a számokat tudja angolul is, rögtön kérdezte, hogy puerco (pork), nem is kellett magyarázkodnom, a szenvedés viszont elég rendes volt, és másfél napig tartott…

Azóta majdnem két hét telt, és a lábamon lévő lyuk sem olyan komoly már. Hajnali egy óra van. Mindjárt véget ér az Éden Hotel 2 utolsó napjának a fölvétele, és kiderül a fődíj sorsa is. Két nap múlva találkozom Évivel. Utunk további állomásairól már ő ír nektek ezen a linken.

Búcsúkép: Arroyo Seco elhagyatott tengerpartja - ebből itt van egy jó pár

2012. február 15., szerda

Heterotrófok Mexikó csendes-óceáni partvidékén

Na, de először az autotófokról mégis.

Mexikónak ez a vidéke mindenképpen sajátos arcú. Hivatalosan trópusi éghajlatú vidéknek számít, a növényzet azonban sokszor jobban hasonlít az erdős szavannához. Nagyon sok a lombhullató fa - amelyek épp most, a száraznak nevezett évszakban kopaszak -, valamint lépten-nyomon van valami kaktusz, amin egyébként nem kell csodálkozni: Mexikóban található a legtöbb faj és a legtöbb egyed is belőlük. Na, persze, tényleg nincs ebben meglepő: elég sok az agaveültetvény, habár, mint kiderült, itt általában nem divat az otthoni pálinka-, pontosabban tequila- vagy mezcalfőzés, pedig Orbán Viktor biztos itt is megengedné. Amúgy se látom a helyi lakosokat borzasztó módon tequilázni vagy ilyesmi, na, persze, lehet, hogy csak bujdokolnak előlem ilyenkor (ugyan ez már kemény heterotróf téma, át is kell rája térnem).

Egy bácsi azonban nem bujdokolt cseppet sem, de ez már az Emiliano Zapata--Cihuatlán meccsen történt. Tudom, most többen csodálkoznak, de nem volt mit tenni: ha egy focimeccs kellett hozzá, hogy elvegyüljek, hát akkor nem voltam rest. A foci itt, persze, ugyanolyan népszerű, mint Magyarban, azzal a különbséggel, hogy a helyi szurkolóknak nincsen semmi okuk szomorúan emlékezni az 1986-os eseményekre...

A meccsre Crescencio hívott meg, akit a faluban mindenki úgy hív, hogy Csicsó (nem tudom, hogyan lenne érdemes leírni). A falut meg Emiliano Zapatának hívják, de 50 km-es körzetben még két másik falut hívnak így, és egyébként is nagy szeretettel vannak személyekről elnevezve a települések, és nem járul hozzájuk, hogy ciudad vagy -grád vagy -város, hanem csak így vannak, per se. Végre egy hely, ahol az irányítószámnak van jelentősége. Nagyon izgultam, hogy ne legyen komoly a focimeccs, és szerencsére szó sem volt semmi ilyesmiről, lényegében egy pocakosöregfiúk-mérkőzésen vehettem részt (mozgószabály!) - ha jól értettem azért, mert a mezt és így tovább ki is kell fizetni, és a focipotens fiatalok erre nem képesek. Oder algo. (algo = valami; itt jegyzem meg, hogy hihetetlen ez a spanyol nyelv: elevei angoltudással és kábé egy év rendes munkával tökéletesen elsajátítható, és nemcsak a szókincs, a nyelvtan is; csak egy példa: a kérdő értelmű mellékmondatot ugyanúgy a 'ha' jelentésű szóval kapcsolják: if/si -- unmöglichkeit! Mégiscsak jó, hogy 1066-ban elfoglalták az angolokat a franciák!)

A mérkőzés teljesen rendes falusi focipályán  de. tíz órakor kezdődött, és rettenetes sörivásban folytatódott, minden magyar falusi vendéglátást megszégyenítő módon: még csak a 3/4-énél jártam az üvegnek, amikor már  rám tukmálták a következőt, úgyhogy mire vége lett a meccsnek (2-2, összesítésben a zapataiak nyertek -- ja, persze ezek a falunevű személyek mind nemzeti hősök, és ténylegesen több száz falut neveztek már el róla, valamint vannak zapatisták is, akik az elnyomott indiánokért meg csak úgy harcolnak, na, de nem lehet mindent egyszerre), már egész virágos hangulatban voltunk, és még csak akkor jött az igazi mulatozás. Szerencsére azért ehettem valami halsalátaszerű dolgot is, ami isteni volt, pedig én rendesen utálom az ilyesmit (ja, itt jegyzem meg, hogy a hotel, ahol lakunk, a legrosszabb menzákat megszégyenítő moslékot ad nekünk jórészt, ami egy, a konyhájára különösen büszke országban több, mint elfogadhatatlan; nem véletlen hát, hogyha valahol máshol ehetek, egészen transzba esem), mert aztán kettőzött erővel folytatódott az ivászat, egész kartonok jöttek, de aztán érdekes módon még a fejem se fájt, és igazán részeg se lettem, a gyomrom sem akart szétdurranni.

Tudjátok, hogy nem vagyok egy közösségi ember, de igazán magával ragadott az emberek együttese. Borzasztóan kedvesek és közvetlenek voltak, meghívtak a következő meccsre, barátkoztam - ja, és nők is voltak, abszolút, és ők is ittak rendesen -, közben megtekintettem, hogyan szerveznek, hogyan gyűjtenek pénzt dolgokra, hogyan vitatkoznak és röhögnek (a felét-harmadát talán értettem is) és így tovább. Mostanában kedvelt kifejezés a flow - na, hát, ez is egy flow volt, lényegében megfejthetetlen és kimondhatatlan közösségi flow, mert komolyság és a komolytalanság számomra egyelőre szavakba önthetetlen egyvelege volt. (Lehet, hogy nem is kell ezt sehová önteni.) Nem valamiféle romantikus közösségfelfogás alapján egyébiránt, hiszen megtudhattam, hogy bőven vannak itt mismásolók, hazudozók, ingyenélők és szétesettek is (pl. egy bácsi már eleve részegen jött, az ötödik percben már horkolt, levélből kis csészét készítettek az ölébe, mert a nyála a csorgott; a végére felébredt, és örömmel vette tudomásul az eredményt, majd újra inni kezdett) - ám az érzések és érzelmek szégyenlősködés nélküli kimondása úgy, hogy a humor vagy az irónia mégsem hiányzott belőle, egyszerűen ellenállhatatlan volt.

Ennek megfelelően a focifotózás lényegében elmaradt - vagy benne van az ember, vagy kívüle, és nem is nagyon akartam kijönni belőle.

Na, majd írok még erről, mert Barra de Navidadban vasárnap lesz valami döntő, és aztán Zapatában nagy fiesta lesz, Csicsóékhoz is hivatalos vagyok, nagyon boldog lettem, hogy egy kicsit maguk közé fogadnak a helyi emberek.

***
Most pedig jöjjenek a másféle heterotrófok.

Először is a tengeri teknősök, akiket itt nagyon mentegetnek. Tudniillik, ugye, a mamák leteszik a tojásaikat a homokba, és a kis teknősök ilyentájt kelnek ki ezen a partvidéken. Mondhatnám ez ennek a vidéknek a legfőbb állatattrakciója. A legtöbb kisteknőst azonban a számtalan madarak föleszegetik már az első, tengerbe vezető útjukon, ezért itt különféle természetcsaló technikát eszeltek ki. Az - állítólag - hagyományos módszer a napokig tartó fiesta, amelyet a tengerparton tartanak, hogy a zajjal elriasszák a madarakat. Itt ennek nyoma sincs, sokkal egyszerűbb és halkabb módszer, hogy az aranyos biztonsági őrök összeszedegetik a tojásokat, amelyek egy rácsos izében kelnek ki, aztán a teknősfiókákat jó pár óráig egy vizeskádban tartják, majd késő éjjel engedik be a vízbe, amikor a madarak aluszkálnak. Ezek a párórás kisteknősök amúgy tökéletesen kemények már ekkor is, és meg is foghattuk őket, bár csak óvatosan. Ilyenkor a kis lábacskáikkal idegesen kalimpálnak. (Ja, itt jegyzem meg, hogy a rám és az oroszokra is jellemző megszállott becézgetés még a latin-amerikaikra is jellemző, én már el is kápráztatom őket a saját leleményeimmel, mint pl. picipocito, pocitotito és így tovább.)

Ezen a képen Gabriel keze látható, valamint egy fullánkjától megfosztott sárga skorpió. Viszonylag veszélyes, de csak viszonylag. Gabriel alkohol teszi, és aztán ezzel az alkohollal reumás megbetegedéseket kezelgetnek - l. még méhszúrás.


Ezt a pókot az út mentén lőttem. Nincs semmi különös története, de viszonylag sok van itt belőle - habár skorpióból összehasonlíthatatlanul több.


A keselyűk itt nagyon nagy mennyiségben fordulnak elő - és egyáltalán nem félősek.

Habár itt sok a krokodil és a kajmán - a folyókban általában nem is szabad fürödni, csak a vízesések környékén - mégis csak távolról láttam őket. Aztán ellátogattam La Manzanillába (ami azt jelenti: a kamilla), és belefutottam egy krokodilmenedékkhelybe, ahol megtekinthettem számosat. Mint látjátok, itt aztán jó dolguk van ezeknek az állatoknak, emellett is két és fél elfogyasztatlan hal hever. Amint a fölé helyezett tábláról megtudhattam: "Pedro vagyok, ötvenéves és 500 kiló. Kérlek, ne piszkálj." Pedro kurva lusta lehet, mert a táblája alatt aludt, ám elmehetett volna a lagunába vagy máshová is, mert egész nagy ez a krokodilmenedék, de igazi nyugdíjasként ő már nem nagyon akart sehová sem menni.

Nagyon sok pelikán is van itt. Igazán nagy benyomást keltő ősmadarak, ám ami a legizgalmasabb bennük, az a vízbe csapódásuk.


Végül pedig következzék a kitudjamirejó denevérbarlangizé. Ezt az átjárót  tévedésből találtuk. Ezen a partvidéken egy különleges nyaralási stílus van terjedőben. Tehetősebb emberek kibérelnek igazi villacsodákat. Magam is láttam, mi magunk azt hittük, ez egy újabb Éden Hotel-forgatási helyszín, csak még nem ismerjük. Leginkább azért hihettük ezt, mert tele volt olyan részekkel, amelyeket csak egy díszletként tudtunk elképzelni. Tévedtünk.

Az alábbi videót feltétlenül oldalra fordított képernyővel vagy fejjel érdemes nézni - a végén aztán helyreáll a világ szintvonala:




2012. február 4., szombat

Tenacatita titkai

Itt minden rohadt messze van. A hegyek között kanyargó, egyébként meglepően jó minőségű utakon tíz kilométereket mehet az ember, míg akár egyetlen pueblecito (falucska) is szembejön, csak a Curva peligrosa meg a No tirar basura táblákból van számtalan.

A Curva peligrosát rögtön megértettük, hogy veszélyes kanyart jelent – a helybeli sofőrjeinknek, Gabrielnek és Cresenciónak is persze a kurva volt az első szó, amelyet megtanultak, nagy örömmel. Kölcsönösen ironikus elégedettséggel tölt el minket az a nyelvi esetlegesség, hogy mindkét szintagmának érvényes és jelölt jelentése van nyelveinkben. Úgyhogy ők már egyenesen azt mondják: punta peligrosa. (Elnézést a gender studysoktól, ígérem, legközelebb lesz valami nyelvi lelelemény, amely a férfiakra vet majd rossz fényt.) A curva peligrosa feliratok nem hiába vannak jelen, hiszen az út bizonyos szakaszain szinte kerítést alkotnak azok az apró feszületek, amelyek nálunk is szokásosak, és amelyek itt persze sokkal kidolgozattabb formában vannak jelen, gyakran kiegészíti őket egy-egy apró, kutyaház méretű házacska, amelynek a funkcióját csak sejtem – sajnos, nem fényképeztem le, mint ahogy szinte semmit sem, nem tudom, miért, kijöttem a fotóskodásból.

A No tirar basura (’Ne dobd el a szemetet’) táblák jelenléte sem indokolatlan – nem is tudom, láttam-e már ennyire szemetes országútszélet, mint ezt a 200-ast: nemcsak az út szélén van szétdobálva a szemét (többször magam is láttam, ahogy röpülnek ki az autókból, menet vagy parkolás közben), hanem számos spontán és illegális szemétlerakó is található azon a harminc kilométeren, amelyet nap mint nap bejárok. Ezeknél a lerakóknál, persze, további Proxibido… stb. táblák sorakoznak, teljesen hatástalanul.

Általában itt délelőttönként dolgozom, délutánonként valamennyire ráérek, ezért valami érdekes, enyhet adó, emberi helyet kerestem, ahol, és már otthon kinéztem Tenacatitát, amiről azt írták, hogy van korallzátony és lehet snorekelezni, de van valami bibi, nagy balhé vagy mi, egy nagyvállalkozó lezárta a tengerpartot, pedig a mexikói törvények értelmében azt senki sem sajátíthatja ki stb. (mondjuk, ahogy olvastam-hallottam, ez egy jól hangzó törvény, de sokszor nevetségesen betartatlan, mert pl. egy óriásszálloda megveszi az összes földet a tengerpart körül, és csak az ő földjén keresztül lehet megközelíteni a partot, és ilyenkor általában épp a helyi lakosságot zárják ki a partról, állítólag pl. Cancún környékén a majákat).

Hosszas előkészítés, sok-sok szerencsétlenség és kínlódás, többszörös defektek, valamint a magyarokhoz kísértetiesen hasonlóan viselkedő szerelők után eljutottam Tenacatitába, amelyről azt hittem, hogy csak pár kilométer innen, de persze erről a párról is az derült ki, hogy húsz. Áthajtottam a falun, már előre láttam, hogy majd valami furcsulat jön, mert voltak egész jó minőségű falfestések ilyen szövegekkel mint pl. hogy „Viva Tenacatita! Libre…?”, érezhető volt, hogy újra közeledik a tenger, és akkor egy több méter magas szögesdrót kerítés, a hozzá tartozó dupla kerítéssel állta utamat, mögötte katonának látszó személyek és vérszomjasan ugató németjuhászok (akik már csak azért is voltak furcsák, mert itt is, mint sok más, harmadik világbéli országban a kutyák nem hogy nem ugatnak, hanem unottan alszanak az út szélén, kivéve az itt lépten-nyomon előbukkanó csivavákat, aki annak rendje és módja szerint vékony hangocskájukkal ugatgatják az embert; soha nem is gondoltam volna, hogy a csivava ténylegesen, úgymond természetesen is létező kutyafajta, pedig más magyarázat nem létezhet a csivavák hazájában, Mexikóban, habár Chihuahua innen több mint ezer kilométerre van, na, de ugye, Tenacatita meg húszra).

Ká-európában nőttem föl, jól trenírozott alattvaló vagyok, a katonákkal díszített szögesdrótkerítés látványára természetesen megfordultam, és visszaindultam, ám ekkor úgy éreztem, mégsem hagyhatom ezt ennyiben, mégis odamentem a kerítéshez, és a tőlem telhető legékesebb spanyolsággal megkérdeztem, hogy bemehetek-e a playára. A katonának látszó személy szélesen elmosolyodott, és közölte, hogy persze. Kinyitották a kaput, bemehettem, szétnéztem. Először is egy „Privát birtok” feliratú óriástáblát vettem észre, aztán, hogy az ezek szerint biztonsági őr katonák mind géppisztolyt és hozzá színben illő golyóálló mellényt viselnek (értsd: fekete), a kutyáknak pedig vannak óljaik, ahonnan tovább is szívesen kiugatnak. Ezek után kértek tőlem valami dokumentet (Mexikóban egyébként bármi jó bármire, akár egy könyvtári olvasójegyet is odaadhattam volna, de nem tudtam, hogy az kelleni fog, úgyhogy csak a jogosítványomat tudtam mutatni), felírták az adataimat, habár nem értették, felírták a rendszámomat is, megkérdezték, van-e nálam alkohol vagy kábítószer, majd mondták, hogy csak a beachet fotózhatom meg a tengert, semmi mást, és hogy nincs service, de még víz se, mondtam, hogy nem baj. És bemehettem.

Ugyanakkor nagyon büszke vagyok magamra, mert aztán később más stábtagoknak meséltem, hogy menjenek el oda, két autó is odament egymástól függetlenül, és ők visszafordultak, ahogyan én akartam eredetileg, pedig csak annyit kellett volna mondaniuk, hogy vamos a la playa. Hiába, nehezen tagadjuk meg tiltásokba oltott magyarságunkat, na!

A tengerparti sávhoz érkezve nagy romokat láttam – na, nem a prehispán időszakból, hanem kábé tavalyelőttről –, és három-négy, a távolban bóklászó embert. Óriási, kihalt partszakasz. Elindultam abba az irányba, ahol a coral beachet sejtettem, és találtam egy tipikusan olyan öblöcskét, amilyet én szeretek. Kristálytiszta tenger, amelynek a hullámait idejkorán megtörik a korallzátonyok és a szinte szabályos kör alakban elhelyezkedő szikák. Pöpec, na! Erre a helyre majdnem mindennap visszatérek, már van maszkom is. Az biztos, hogy a zátony részben halott, de azért jó része él, én nem tudom megállapítani, hogy ez 90, 50 vagy csak 20 százalékot jelent, viszont nagyon sokféle hal van, ahogy mondani szokták, a szivárvány minden színében, egycentistől harminccentisig, és ebből arra következtetek, hogy csak él ennek a nagyja, nem sokféle korallból áll egyébként, kettőt, max. hármat számoltam össze. A kedvenceim a sötétkék (vagy -lila?) gömbhalak, fehér pöttyeik vannak, és nagyon murisan közlekednek, mint egy-egy vízi helikopter, a farkuszonyukat meg a felsőt abszolút hülyén pörgetik, ránézésre csuda, hogy mennek. De mondom, még sok másféle van, igazán látványosak. Igen különbözik ez a zátony azoktól, amelyeket eddig láttam, mert egész tájakat alkotnak, föléjük lehet úszni, és tényleg egy komplett, színes világ az egész, csak vigyázni kell, mert ha az ember nem figyel, egy-egy nagyobb hullám jól odabassza a zátonyhoz, és akkor még a vér is dől.

A korallzátony

Pár hétig a sekély vízben ívtak a ráják - szó szerint egymás hegyén-hátán voltak

Két napja azonban nagyon lement a vízállás, annyira, hogy kilóg a korallok teteje. Emlékszem, ezt Thaiföldön is rendszeresen tapasztaltam. Mindennek már csak azért sincs köze az ár-apály jelenséghez, mert minden áldott nap ugyanabban az időben látogatom meg a helyet. Ko Phanganon egy hétig is eltartott ez az alacsony vízállás. Aztán egyszer csak megint fentebb volt a víz. Tudja valaki, mi ez?

A sofőrökből később – részben – kiszedtem azt is, mi ez a balhé Tenacatitában, habár kezdetben csak odáig jutottunk, hogy „problema” meg „conflicto”. Itt hadd emlékezzem meg róluk, mert kedves és segítőkész vendéglátóim ők: mindennap legalább egy órát gyakorolom velük a spanyolt (jól haladok, már a nyelvkönyv felénél tartok, és gátlástalan keveréknyelven meg egyszerűsített nyelven nyomom; ha pl. nem jut eszembe vagy nem tudom, hogy kell valamit ragozni, nem riadok vissza az „én menni falu” jellegű mondatoktól sem). Aztán a sofőrös infókat összevetettem a internetnettel, és íme a történet:

Ezen a parton, persze, volt élet korábban, voltak éttermek meg egy hotel. (Nagyon jó playa volt – mondta Gabriel –, nagyon jó volt az egyik étteremben a hal. - Na, de Gabriel szerint az a jó playa, ahol jó a kaja és van tequila meg sör. Általában véve itt mindenki így gondolkodik.) Ez így ment évtizedekig. Aztán egy Villalobos nevű nagyvállalkozó két éve közölte, hogy ő 1991-ben az egész területet megvette a jaliscói kormányzó özvegyétől, és most itt hiperszuper szállodasort fog felhúzni. (Kérdés, hogyhogy miért majdnem húsz évvel később szólt.) Kitört erre a tiltakozás, mert sok tenacatitai ember dolgozott a parton, többeknek kisebb-nagyobb vállalkozásuk is volt, ráadásul a tenacatitaiak ide jártak strandolni. Aztán minden bizonnyal az történt, hogy ez a Villalobos, aki valószínűleg egyáltalán nem rokona a zeneszerzőnek, hiszen nem is kötőjellel írja magát, megvesztegetett egy helyi bírót, aki igazat adott neki, pikk-pakk gyakorlatilag mindent leromboltak a parton, és elkerítették kerítéssel az egészet. Na, ekkor jó ideges lett mindenki, lettek tüntetések meg lázongások, és a jaliscói legfelsőbb bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú határozatot, de akkor már késő volt, mert romokban hevert minden. Azóta várják, hogy legyen érvényes döntés, addig is őrzik ezek az arcok a terepet, de strandolni – elvileg – mindenki bemehet; és a legtöbb előforduló ember helyi és nem turista, vagyis tényleg.

2012. január 23., hétfő

Néha mégiscsak történik valami

A baromfik szeretetében osztozom a helyiekkel. Ennek első példáját ez a malequei kocsma szolgáltatta.


A második, elongált példát pedig Manzanillóban láttam, ahol a helyi munkások óriási erőfeszítéssel vágják a bokrokat valamilyen alakúra, amelyek közt előszerettel szerepelnek az aranyos tyúkocskák, kacsák, libák és egyéb fantáziamadarak.

Manzanillo ékessége

Kitisztított Mikulás Puero Vallarta-külsőn

Iguána az Iguana-öbölben

Tricikli Manzanillóban. decoración? vehículo?

A manzanillói bokornyírók egy további alkotása

Nem nemátalakítás: férfi-női fodrászat

Manzanillói utca szieszta idején

Ez egy... izé. Az biztos, hogy részben kilátó, mert föl lehet rá menni, ám hogy további részeiben micsoda, arról senki sem tudott minket felvilágosítani. Fölmerült, hogy egy ősi világítótorony (amely tűzzel működött, akár az olimpailáng-tartó) replikája. Mindenesetre bele lehet menni, belül is egy félgömb, és az embernek olyan érzése van, hogy az egyetlen ajtó mindjárt bezáródik, és kezdődik egy horrorfilm.

A sok üres tengerpart egyike. Ezen a környéken nagyon kevesen élnek ugyanis.

2012. január 18., szerda

Pzs


Ma este közelebb kerültem a mexikói néplélek megértéséhez. A szállodai szobámat mindennap kitakarítják, s ennek a procedúrának része, hogy a takarítólány papírzsebkendőből masnit köt a papírzsebkendőcsomag tetejére. Ám ma este ez várt:



Külön felhívnám a figyelmet a tollal készített szemekre. Most akkor mit csináljak? Mibe fújjam az orrom?:)

Egy sofőrünktől tudom, hogy a hotelalkalmazottak napi 5 dollárt keresnek, és az kábé látszik, hogy parancsuralmi rendszer van, nem lennék meglepődve, ha a – természetesen nyolcórásnál jóval hosszabb műszak végén – meztelenül kellene átvonulniuk egy vizsgáló előtt, ahogyan állítólag a pénznyomda dolgozóinak, hogy nem loptak-e el valamit.

A mexikóiak nagyon szeretnek hangoskodni meg szerepelni. Itt, a szabadtéri színpadon minden este van esztrádműsor, amely állítólag folyton variálódó műsorszámokból áll, de nekem mégis mind ugyanolyannak tűnik. Minden második-harmadik este az egész szállót kikényszerítik a színpad elé, egyszerűen úgy, hogy ott rendezik meg a vacsorát – így aztán nehéz lemaradni. A show úgy kezdődik, hogy teljesen váratlanul egy rekedt hangú nő belesakálordít a mikrofonba. Amikor mindezt az első alkalommal elszenvedtem, teljesen önkéntelenül fölugrottam, és magam számára is meglepő módon káromkodássorozatban törtem ki. Azóta a káromkodás már elmarad, de még mindig fölugrom. Ezután lekapcsolják az összes villanyt, hogy az aranyszínű műanyag jelmezekben, fáklyákkal a kezükben bevonuló ókori vagy kora középkori harcosokat jobban lássuk. Elhúzzák a függönyt, ott festett operadíszletként megjelenik az egyik mexikói piramos, a harcosok pedig előtte ugrabugrálnak dobszóra. Ez még érdekes, de aztán jönnek a nagyszoknyás lányok meg a mexikói kalapos, csizmás fiúk, és ez már olyan érdekfeszítő.

Érdekes egybeesés, hogy a legelső szó, amit a spanyol könyvemben meg kellett tanulnom, a concurso (vetélkedő). Magam is egy concurso forgatásán vagyok itt, és a színpadon is a concursók a legviccesebbek – már ha van nagyszámú mexikói közönség hozzá, de egyik nap érkezett egy jó nagy csoport Guadanemtomhonnan (nem Guadalajara!), és ők megmutatták, hogy mulat itt a nép. Először szexitánc-verseny volt (az minden este van), óriási volt a lelkesedés, iszonyatos drukkolással és ordítozással, föllépett egy nyolcéves kislány is, láthatólag senki se zavartatta magát, hogy neki is szexi táncot kellett járnia. Aztán pedig „utánozzunk híres előadókat!”-verseny volt, ami lényegében egy travishow, travik nélkü, vagyis a jelentkezőknek el kellett tátogniuk és mozogniuk, az eredeti előadó stílusában, egy-egy számot. Az összes, de az összes concursón minden áldott este részt vesz Jerry, a kábé velem egyidős, nehézsorsú, amerikai fiú, akinek az egyik lába mű, kicsit Dawn-kóros, meg az egyik keze kacska. Jerry, aki maga sem egy apró teremtés, 11 (!) éve minden télen itt nyaral a másfél mázsás anyukájával, mindenkinek köszön, mindenki köszön neki is, és láthatólag perfektül érzi magát itt. A pszeudotravishow résztvevői mind mexikóiak voltak plusz Jerry. Jó volt a DJ, mert a mexikóiak csupa olyan mexikói számot untánoztak, amelyeket mi sose hallottunk, Jerry pedig Michael Jacksontól kapta a Moonwalkert. Mondanom sem kell, micsoda jelenet kerekedett, hogy a műlábú Jerry megpróbálta utánozni ezt a mozgást (egy „előtáncos” segítségével egyébiránt) – igazán a minőségek ritka keveredése volt.

Érdekességképpen elmondom, hogy itt nagyon nehéz leégni, sőt gyakorlatilag lehetetlen. Egy napon véletlenül nem kentem be magam semmivel, s végig a tűző napon voltam, és – pedig én mindig leégek először az ilyen helyeken, még bekenve is – semmi sem történt. Gyanítom, hogy ez az eddigi legészakabbi trópusi hely, ahol valaha is jártam. Kezdetben az esti és hajnali hőmérséklet meglepően és kellemetlenül hűvös volt, de már érződik a határozott melegedés.

2012. január 9., hétfő

BÚÉK


Amikor még az hittem, író vagyok vagy legalább leszek, az ilyen helyzetekre mindig azt mondtam: sosem árt egy írónak megtapasztalni – akár ezt is. Most, hogy egy ideje már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy író vagyok vagy leszek, meglehetősen zavarban vagyok a dolog mibenfelfogásával kapcsolatban. Sajnos vagy nem sajnos, azt kell látnom, hogy velem mindig mindenféle előjelű, amplítúdójú és frekvenciájú dolog történik, vagyis biztos én is felelős vagyok mindezért.

A védelmemre annyit tudok fölhozni, hogy sejtettem, hogy így lesz. Ám mégsem vetettem számot vele egész mélységében.

Kezdjük azzal, hogy ilyen hosszú és komplikált utazásban aligha vettem még részt, pedig mikor Lankán voltam, és Dubajban nyolc óra volt az átszállási idő, megfogadtam, hogy soha többé ilyet; ehhez képest a tegnapra virradó éjszakát valahol Dallas-külsőn töltöttem, egy hamísítatlan amerikai motelben, mivel nyolc óránál is többet kellett volna várnunk a mexikói csatlakozásra. Itt hívom föl mindenki figyelmét, hogy az American Airlines talán még a Wizzairnél is borzasztóbb és fapadosabb társaság, tessék alaposan fölkészülni, víz és szendvics legyen a útiszatyorban!

A múltat azonban a tenacatitai Blue Bay Los Angeles Hotel teljes mértékben eltörölte – ilyet eddig csak messziről láttam, és akkor is gyorsan elfutottam. Na, most itt fogok lakni kábé két hónapig, biztosan nagyon tanulságos lesz. Úgyhogy aki ebből a blogból akar értesülni róla, hogy milyen Mexikó, az majd csak március elejétől olvassa, mert akkor három plusz hetünk lesz valóban körbenézni az országban. A mexikói néplélek elemzése helyett majd olyan történetek lesznek, mint hogy:

Tegnap este elmentem pisilni a recepció mögötti férfivécébe, ám amint lépnék be, szemberohan velem egy gömbölyű takarítólány, és zavartan nevetgélve elrohan. Bent egy azonosíthatatlan nemzetiségű, egész nyilvánvalóan részeg középkorú férfi fogadott, arcán ördögi vigyorral, és így szólt: „Nice hands, yes? It was worth one dollar” – majd egy jót röhögött a saját viccén (mert mindenkit megnyugtatok, nem volt komoly). Aztán – németül – megkérdezte, hogy tudok-e németül, én angolul gyorsan leszögeztem, hogy egy szót se, és ekkor szerencsére egy „Good party!” kiáltással magamra hagyott.

Ezt a hotelt bárki megnézheti az Interneten, mert saját honlapja is van. Hamisítatlan amerikaikiszolgáló stílusban épült all-you-can-eat-and-drink típusú izé. Ide nem az amerikai fiatalok jönnek, hanem a kicsit idősebbek, plusz az oroszoknak külön faliújságjuk van itt, if you know what I mean – bármikor föl lehet ismerni az ebédhez viselt kisestélyijükről őket. Én igazából jobban örülnék, ha fiatalabbak jönnének, mert azok legalább jobban néznek ki, és – mint kiderült – sörivóverseny így is szokott lenni, a vizespólóverseny meg ahhoz képest lófasz. Szgorúan politically correct étteremben mondom ám.

Annyit mégis elárulok Mexikóról, hogy teljesen kitekerték az órát, és kb. fél 8–8-kor kel a nap, cserébe pedig 7 körül nyugszik le. Legalábbis így látszik. Ettől aztán mindenféle megszokott trópusi időbeosztásom fölborult, ma például véletlenül délben (értsd: napzenit környékén) ugrottam le strandolni, kénytelen is voltam hamari visszavonulót fújni – hiába már én is öregszem. Azt hiszem, a tengerparti nyaralás szerelmeseinek továbbra is Thaiföldet tudom ajánlani (ki tudja, Balira meg a hasonló helyekre eljutok-e valaha), még akkor is, ha túl sokan vannak ott, itt ugyanis csak a hullámoztatás kétes, valamint erősen halszagú gyönyöreiben lehet része az embernek a szokásos paráztató feliratok kíséretében, mint hogy underwater currents. Nagyon vicces, hogy a medencékben sokkal többen tartózkodnak, mint a tengerparton, ami a többség számára inkább csak festői díszletet jelent. Részletesen kidolgozott zászlókódokkal jelölik a vízbiztonságot, a piros peligro, vagyis veszélyes, a zöld biztonságos, a kék medúzaveszélyt jelent, ám fogadok egymilliárdba, hogy a nem rövid itt-tartózkodásom során egyetlenegyszer sem fog előfordulni, hogy a piroson kívül más zászlót is fölhúznak – igaz, ahogy én ezt látom (mert félóráig vizsgálgattam, tudniillik egyik szögből pirosnak, a másikból meg zöldnek tűnt; végül megkérdeztem egy helyi fiút, aki közölte, hogy hülyeség, nem veszélyes, csak a szikláknál), nekem mindegy is lesz.

Szerencsére akit nem érdekel a tengerparti nyaralás, az is megtalálja itt a számítását a számtalan szabadtéri színpados programban, a vízijógában- és aerobicban, a karaokéban, a nosztalgiadiszkóban és a ki tudja milyen egyébféle rettentő időtöltésben. Úgyhogy bárkinek ajánlom e helyet, aki attól tartana, hogy a parton döglés, a helyiekkel beszélgetés vagy a nézelődés önmagában nem lesz kielégítő mulatság a számára.

Nos, nem tudom, mikor folytatom a blogot, mivel attól tartok, sok olyan izgalmas, ami egyben megosztható is, nem fog itt történni velem, de majd meglátjuk.

BÚÉK!